Keresek egy kislányt

Keresek egy kislányt. Azt, akinek a buksijában az motoszkált, hogy vajon mi van akkor, ha ő arra szeretne továbbhaladni, amerre nem vezet út. Ha mondjuk abban az irányban folytatná az útját, ahol éppen egy épület áll vagy egy megművelt föld terül el, amelyen nem lehet csak úgy keresztülgázolni? A kislány nem akart senkinek sem ártani, belegyalogolni idegen emberek intimszférájába (lakásába, házába) vagy agyontaposni a mások által termesztett növényeket. Igaz, ez a gondolat akkor nem fogant meg benne – különösen az intimszféra szó -, mert magától értetődő volt a számára. Egyszerűen csak tudni akarta, hogy ha a világ olyan nagy, mint amilyennek ő képzeli, márpedig olyan nagynak kell lennie, akkor mégis miért van benne olyan kevés járható és használható út? A kislány kíváncsi volt, az egész világot be akarta járni, az egész világot látni akarta. De a szülei nem értették, hogy mi baja van (neki? semmi baja!), amikor a kezüket rángatva egy ház felé mutatott, hogy ő arra akar továbbmenni. Arra nem lehet menni, arrafelé nincs út, arrafelé neki semmi dolga sincs, hiszen ott mások laknak, mondták neki döbbenten. De a kislányt nem csupán a ház érdekelte, hanem úgy általában az az irány, hogy vajon hova lyukadna ki és miket látna útközben, ha arra haladna tovább? Meg volt győződve arról, hogy hiába van olyan kevés út (határozottan az volt az érzése, hogy kevés út van a világban), lennie kell valaminek – valamilyen módszernek vagy kütyünek -, aminek a segítségével a világot teljesen lefedő összes – vagyis nagyon-nagyon sok – irányba el lehet jutni. Például láthatatlanul átsuhanni egy épületen, de közben mindent látni, ami az ember körül történik. Hiába foglalkoztatta azonban ez a dolog egészen hosszú ideig, nem sikerült rájönnie a megoldásra.

 

kislány

 

Aztán lassan tompult a kíváncsisága, feledni kezdte, hogy egykor milyen óriásinak gondolta a világot. Időközben megtanulta, majd kellő gyakorisággal használta is a legyőzhetetlen akadály kifejezést. A világ egyre kisebb szeletkéjére volt fogékony, és egyre inkább szűkült körülötte a tér. Egészen addig, amíg végül határozottan azt nem érezte, hogy a világ fullasztóan szűk és elviselhetetlenül szürke.

Keresem ezt a kislányt, mert szükségem van a kicsi (illetve végtelen) elméjére, a lelkére, a szívére. Az érzéseire, a gondolataira, az álmaira és a vágyaira. Mert ez a kislány valamikor én voltam.

 

kislány

 

képek: felső: unsplash.com, alsó: flickr.com/jaimebisbal

Save

További konokságok és liliségek (gondolatok, zenék, képek, versek, idézetek, további bejegyzések...) találhatók a blog Facebook oldalán. Ha van kedved, kukkants be, és/vagy csatlakozz. Néha pedig instáskodom is egy kicsit.

Figyelmeztetés: néha eléggé elgurul... a minden. A gyógyszer marad, de én inkább a minden után gurulok.

Save

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!