Paraván

Mégsem tudok profi szinten félni

Professzionális szinten tudok félni és szorongani. Ha más nem is, de ez a két dolog kiválóan megy. Félelmek és szorongások különböző mélységéit és intenzitását, okait és következményeit tapasztaltam. Azt gondoltam hát, hogy rajtam ezek már nem fognak ki. Hogy nem tudnak újat mutatni. De a legutóbbi évek (különösen a 2016-os) rámutattak, hogy dehogynem tudnak. Nagyon is tudnak. Nem, összességében nem váltak sem erősebbé, sem gyakoribbá ezek az érzések, ellenben a utóbbi években rádöbbentettek arra, hogy egyáltalán nem tudok profi módon és szinten félni. Hogy erre csak akkor leszek képes (ha egyáltalán képes leszek), ha a jövő jelenné válik. 

Egészen nyugodtan lehet magasztalni a jelent, hogy csak az számít, és hitegetni magunkat, hogy a jövő hidegen hagy. Mégis a szívünk leges legmélyén jól tudjuk, hogy mindez illúzió. Mert igazából a szíve leges legmélyén mindenki retteg a jövőtől. Retteg attól, amit nem lát. Retteg az ismeretlentől. A titokzatos és kiszámíthatatlan jövőtől. Pontosabban ezektől rettegett.

Csakhogy az utóbbi években a jövő természete megváltozott. A titokztatos jövő kezdi felfedni magát, kezdi feltárni legmélyebb és legmocskosabb poklát az emberiség előtt.

Már nem a kiszámíthatatlanságtól, a titokzatosságtól kell tartani. Valahogy valami átalakult, és az utóbbi évek eseményei rávilágítottak arra, hogy a jövő egészen kiszámítható. Sajnos. Olyannyira, hogy egyáltalán nem érdemes váratlan (legalábbis pozitív) fordulatokkal kalkulálni. Illetve az egyetlen váratlan fordulat az lehet, ha sokkal előbb következik be minden, amitől az ember tart. Mert az ember retteg a jövőtől. De most már nem attól, ami jöhet, hanem attól, ami jönni fog. Az elszabadult pokoltól. A háborútól. A haláltól. A túlnépesedett, a kizsigerelt Föld bosszújától.

 A kiszámíthatóság ellenére persze még rengeteg konkrétumot nem tudunk (hogyan is tudhatnák, amikor a jövőről van szó). Még ismeretlen számunkra a jövő erősségi és kegyetlenségi foka, a tempója (mikor fog bekövetkezni, milyen gyorsan fog lezajlani), hogy mit fog maga után hagyni (már ha fog valamit…).  Szeleteket már kapott belőle az emberiség, akadnak olyanok, akik túl sokat is. De egészen megismerni csak akkor fogja az ember, amikor az jelenné válik.

Én félek. Igazán félek. De nem jobban, mint eddigi életemben. Mert nincs a félelmemnek az a foka, amellyel félni tudnék attól, ami jön. A félelemnek az a foka akkor születik majd meg bennem, amikor a jövő itt lesz. Illetve ott, ahol éppen én is leszek.

(Igaz, az egyre kiszámíthatóbb jövő mellett az egyéni jövő továbbra is kiszámíthatatlan és bizonytalan. Megérem-e vajon ezt a jövőt? És ha igen, mennyire lesz részem benne? Megúszható-e a dolog? Megúszom-e?)

 

Az alábbi képen A berlini fal egy kicsi része látható. Az eredeti graffiti talán azt jelenti, hogy a világban sok lebontásra szoruló (emberek közötti, kulturális falak is) fal áll. A tragikus múltat tehát remény követte, amit sajnos  kezd egyre inkább felülírni a jelen (amint azt a mellékelt ábra is mutatja). A falak pedig újfent nem le, hanem ismét felfelé épülnek. Főként emberek és kultúrák között (ezzel egyidejűleg pedig az emberekben is épülnek a belső falak). És ahol falak épülnek, ott semmi jó nem várható.

 

Sok olyan fal áll a világban, amelyeket le kellene bontani.

Sok olyan fal áll a világban, amelyeket le kellene bontani.

 

kép: saját

Save

További konokságok és liliségek (gondolatok, zenék, képek, versek, idézetek, további bejegyzések...) találhatók a blog Facebook oldalán. Ha van kedved, kukkants be, és/vagy csatlakozz. Néha pedig instáskodom is egy kicsit.

Figyelmeztetés: néha eléggé elgurul... a minden. A gyógyszer marad, de én inkább a minden után gurulok.

Save

Címkék: , ,

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!