Ideális én vs. reális én 1.

Feldmár András 1992-ben előadás-sorozatot tartott a debreceni egyetemen, az ott elhangzott gondolatok pedig A tudatállapotok szivárványa című könyvben jelentek meg. A népszerű, szinte kultikussá vált anyagot rengetegen olvasták és olvassák a mai napig is, sokak szerint Feldmár eddig megjelent műveinek egyik legizgalmasabbikja. Valószínűleg mindezt élőben hallgatni, valamint aktívan részt venni benne sokkal érdekesebb volt, de Feldmár különleges és elgondolkodtató témái kárpótolnak a hiányért. Én nemrég olvastam el a könyvet, és a sok-sok olvasott, illetve az olvasottak kapcsán megfogalmazódó gondolatokból bejegyzés-sorozat készül. A sorozat (és egyúttal a rovat) neve: Szivárvány merengő. Az idézőjeles részek Feldmár szó szerinti gondolatai a könyvből.

Feldmár szerint a gondok akkor kezdődnek, amikor egy kisgyerek meglátja egy tükörben a tükörképét. Meglátja magát kívülről, és elkezd önmagáról gondolkodni. Vagyis öntudatra ébred. Ez nem is hangzik olyan szörnyen, hiszen egy „nagyon nagy intellektuális felfedezés”, másfelől mégis egyfajta trauma. A gyerek kettéhasad: részben önmaga marad, viszont egy része kívülről kezdi el figyelni magát. Mintha valaki más lenne, mintha valaki más szemszögéből vizsgálná önmagát. Amíg ez nem történik meg, addig a baba vagy a kisgyerek csak részekben érzékeli önmagát. Megérinti a kezét, de még nem tudja, hogy az hozzá tartozik. Csak a saját, belső érzéseire tud hagyatkozni. Viszont ahogy  teljes egészében meglátja magát a tükörben, csalódik. Úgy érzi, hogy első benyomásai becsapták: külön-külön érzékelték a különböző testrészeket, de az egészet egyben nem. Így ezután inkább a szemének kezd hinni, mint a saját, belső érzéseinek.

Nyilván ez egy elkerülhetetlen felismerés, mindenkivel megtörténik előbb vagy utóbb, de Feldmár szerint ez manapság egyre hamarabb következik be, és ez nem túl jó.

„Azt mondhatjuk, hogy minél később kezd a gyerek önmagáról gondolkozni, annál jobb.”

A tükörkép felfedezésével megszületik az én-ideál. Az én-ideál pedig valahogy szebb és jobb, valahogy teljesebb, mint az addig darabokban tapasztalt reális én. Az a tökéletes, és olyannak kellene lenni: elkezdődik az összehasonlítgatás. Legelőször az ideális és reális én összehasonlítása, aztán a másokkal való összehasonlítás is. Ez pedig nagyon káros tud lenni, hiszen az én-ideál általában nagyobb értékkel bír az illető számára, mint a valós én. Az a valós én, amely lehetne jobb, okosabb, erősebb, több.  Lehetne olyan, mint az én-ideál. Sőt, a cél az, hogy olyanná váljon.  A kérdés már csak az, hogy el lehet-e érni ezt a célt, hogy képes-e a reális én utolérni az ideális ént?

„Ha az ideális és reális én közötti távolság nő, akkor öngyilkosok leszünk.”

Ha nem is a szó szoros értelmében (de sajnos az is megtörténik), de az ember napi szinten követ el „mikro-öngyilkosságokat” önmagával szemben. Nem veszi figyelembe a vágyait, nem követi azokat, mert az ideális én azt mondja, hogy azt nem szabad.

„Ha valakinek van valami ötlete arra nézve, hogy miért nem inkább az én-ideált kellene megölni, akkor azt szeretném hallani. Mi történne, ha az én-ideált kiradíroznánk magunkból? Vége lenne a világnak? Nem lenne mibe kapaszkodni?”

Kérdezi Feldmár. Merthogy az ideális én tulajdonképpen egy kapaszkodó, egy terv: a társadalom és a szülők terve, amely szerint fel kell építeni az embert. Ez tartalmazza azt a temérdek muszáj-t, kell-t, így lenne jobb-ot, ilyen egy jó ember/férj/feleség-et, stb…

„Ha kiradírozom, az szülő – és társadalomgyilkosság, az forradalom, én most forradalmat szítok!”

 

reális én

Inkább leszek forradalmár, minthogy behódoljak az ideális énemnek.

 

„De valóban mi lenne, ha ezt az ideált ölnénk meg?” Feldmár nem hiszi, hogy ezáltal állatokká válnánk. Szerinte sokkal jobb lenne így. Jobb lett volna szerinte, ha például Hemingway is az ideális énjét öli meg. Azonban ő, miután megkapta a Nobel-díjat, puskát vett a szájába, amivel szétlötte a fejét. Óriási volt a szakadék a valódi és ideális énje között, az utóbbi annyival több és jobb volt, hogy inkább megölte a valódit, hogy megmaradjon az ideál. Ez Feldmár szerint kiolvasható a naplójegyzeteiből is.

A Nobel-díj megkapása után az emberek azt mondták Hemingwaynek, hogy ennél jobb már nem lehet. Hogy ő a legjobb. Tehát én úgy képzelem, hogy az elismerés által tovább nőtt a távolság a két énje között, s Hemingway öngyilkos lett azért, hogy megmaradjon az ünnepelt, a rajongott író. És mi lett volna, ha az én-ideált öli meg? Az emberek meglátták volna a Nobel-díjas íróban az embert. Az embert, aki nem mindig tud azon a szinten alkotni, amely magas szintért a díjat kapta. Az embert, aki már nem a legjobb, mert már vannak nála jobbak. Az embert, akiben csalódnak, mert nem olyat írt, mint amilyet elvártak tőle. Ráadásul önmagával is szembe kellett volna néznie: hogy ő csupán egy esendő ember, aki igyekszik mindig kihozni magából a legjobbat. Ám ha az ideális énjét ölte volna meg, akkor többé nem kellett volna foglalkoznia semmiféle külső (és irreális belső) mércével, és talán lett volna esélye arra, hogy mindezt elbírja.

Feldmár nagyjából ennyit ír a témával kapcsolatban (megj.: az utolsó bekezdés saját vélemény). A következő bejegyzésekben az ideális és reális én-ekkel kapcsolatos saját gondolataimat fogalmazom meg.

 

baby-738918_960_720-min

 

képek forrása: felső: unsplash.com, alsó: pixabay.com

Save

További konokságok és liliségek (gondolatok, zenék, képek, versek, idézetek, további bejegyzések...) találhatók a blog Facebook oldalán. Ha van kedved, kukkants be, és/vagy csatlakozz. Néha pedig instáskodom is egy kicsit.

Figyelmeztetés: néha eléggé elgurul... a minden. A gyógyszer marad, de én inkább a minden után gurulok.

Save

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. András Trényi says:

    A megfelelés és a megfeleltetés arányos kell hogy legyen, mert az énkép elrugaszkodása az egyén értékétől még nem fogja az értékrendet tükrözni.
    A kapcsolatok kialakulásában pedig az udvarlás és megismerés időszakának rövidsége miatt a közös élet viszontagságainak a melegágya lesz.

    A saját értékrend megkövetelt erőszakos elvárásai csak olajat adnak arra a tűzre, amit másfelé való tekintgetések során szít mindenki önmagában.
    És ez a válások során adja ki a legtöbbször méltánytalanságát.
    Elszenvedői pedig mindig a gyerekek.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!