Paraván

Nem érdemes feladni. De tényleg nem.

Rájöttem, hogy nem érdemes feladni. Az álmokat. A célokat. Az életet. Nem azért, mert mások azt mondják, hogy soha nem szabad feladni, mert pont nem érdekel, hogy mit mondanak mások. És nem is azért, mert majd kicsattanok a végtelen pozitivitástól, a pozitív hozzáállástól, pozitív gondolatoktól, mert nem én csattanok ki tőlük, hanem ők pattognak le… Tovább »

Meglátogatott az időm

Kényelmes, luxusillatú, fekete bőrfotelben ül arisztokratikusan, elegáns öltönyben, keresztbe tett lábakkal. Kezei a karfán pihennek, aztán jobb mutatóujjával ütemesen kopogtatni kezd. Egy, kettő, három, számolom, pont három másodpercenként hallom a tompa, de mégis szívemig hatoló koppanásokat. Ő az időm – az enyém! -, amely most teljes egészében rendelkezésemre áll. -Nos? – kérdezi meg mélyen a… Tovább »

Én meg az egóm

Visszatuszkoltam az egómat a rácsok mögé. Hiába, egy csárdában két dudás nehezen fér meg. És túl hangos. Volt, hogy órákig be nem állt a szánk, vitatkoztunk, üvöltöttünk egymással: hát nem érted? Még mindig nem érted? Mint egy olasz házaspár. Nagyon sokáig éltünk a rács két oldalán, tudtuk, hogy van a másik, de nem találkoztunk, nem… Tovább »

Búgócsiga

(Ihlet: A dán lány c. film)     Azt kérdeztem, tudod-e, ki volt Lili Elbe, s te ráztad a fejed, hogy nem tudod, ki volt Lili Elbe, de akárki is volt, szép neve volt, mert milyen egyszerű, s mégis milyen jól csengő név ez a Lili, lehet, hogy a tied is az lesz, ha lesz…. Tovább »

Egy magányos fallabda merengései

Arra jó a hosszú hétvége, hogy nagy nehezen eszükbe jussak végre én is! Máskor le se tojnak, máskor minden más fontosabb nálam. Képesek inkább megnézni valami idióta filmet, és közben mély átéléssel pizzát zabálni (igen, zabálni!). Teszik mindezt halál nyugodtan, zavartalanul, kényelmesen feltett lábakkal, meg sem fordul a fejükben, hogy én is ott vagyok valahol…. Tovább »

Valamiféle igencsak…

Megfigyeltem, hogy írásaimban mostanában gyakran használom a valamiféle és igencsak szavakat. Ösztönösen jönnek, alig várják, hogy a világ számára látható módon konkrét formát öltsenek. Úgy tűnik, megszámlálhatatlanul sokan zsizsegnek a nagy kapu mögött, és mindennél erősebben vágyják annnak megnyikordulását. Vagyis azt, hogy én írni kezdjek. Már-már azt gondolják, hogy elsőbbséget élveznek az összes többi szóval… Tovább »
Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!